Bevezető

A szentekről szóló írások, a hagiográfia a középkori irodalom egyik legnépszerűbb műfaja volt. Nem csupán a kolostorokban és vallási közösségekben olvasták, illetve olvasták fel rendszeresen a különböző szentek életéről, csodáiról szóló kegyes írásokat, hanem a világiak, s talán még inkább az a világi nők körében is közkedvelt olvasmánynak számítottak. A 12-13. század fordulójától kezdve, a különböző vallási mozgalmak, és főleg  a koldulórendek (ferencesek, domonkosok) megjelenésével új típusú vallási ideál terjedt el a keresztény Nyugaton, amely az aktív, karitatív életmódot legalább olyan fontosnak tartotta, mint a vallási elmélkedést (kontempláció). Assisi Szent Ferenc (1181/82-1226), a ferences rend megalapítója, halálától egészen napjainkig Itália, s talán egész Európa legnépszerűbb szentje volt, élete középpontjába Krisztus követését (evangéliumi életmód) és a teljes szegénységet tette. Szent Ferenc különböző latin nyelvű legendái (többek között rendtársai, Celanói Tamás és Szent Bonaventúra tollából) már a 13. században elterjedtek, sőt hamar megjelentek olasz népnyelvű változatai is. Szent Ferenc talán legnépszerűbb olasz nyelven terjedő legendája a Fioretti volt. A koldulórendi vallásosság igen sok követőre talált a világi, laikus városlakók körében is, az ő számukra szerveződött már a 13. században a ferences harmadrend (a ferencesek női ága a klarissza rend már Ferenc életében megalakult Assisi Szent Klára vezetésével).[ii]

Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231) Szent Ferenc fiatalabb kortársa volt. Erzsébet II. András magyar király lánya volt, élete nagy részét német földön, a türingiai őrgróf feleségeként, majd özvegyeként töltötte. Noha laikus volt, sőt családanya, már életében szentként csodálták végtelenségig alázatos élete, a szegények és a betegek odaadó támogatása miatt. Szent Ferenchez hasonlóan őt is néhány évvel halála után, 1235-ban szentté avatta (kanonizálta) az Egyház. Noha a ferencesekhez csak közvetett kapcsolatok fűzték, mégis a 14. századtól kezdve őt tartják a ferences harmadrend patrónájának.

Árpád-házi Szent Erzsébetnek is számos középkori legendája maradt fenn, kezdve az őt személyesen ismerők tanúvallomása alapján összeállított A négy szolgáló vallomása (Libellus de dictis quattor ancillarum) címet viselő életrajztól egészen a középkor legelterjedtebb legendagyűjteménye, az Arany legenda (Legenda Aurea) Erzsébet-életrajzáig.[iii]

Az árpád-házi szent asszony kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában élénk volt. Nemzetközi ismertségét több ténynek köszönhette: egyrészt magyar királylány, s mint ilyen első képviselője és prototípusa volt a késő-középkori közép-európai szent királylányok hosszú sorának. Másrészről, mivel Türingiában élt, és több fontos uralkodóházzal állt közelebbi-távolabbi rokonságban, közvetlen politikai-dinasztikus érdekek is fűződtek tiszteletének terjesztéséhez. A 14. századra kultusza nem csökkent, továbbra is egyike maradt a legismertebb női szenteknek, azonban Nyugat-Európában, és főképpen Itáliában hagiográfiája új elemekkel gazdagodott, amelyek lassan háttérbe szorították életének eredeti jellegzetességeit.[iv] A legismertebb ilyen új kultuszelem az úgynevezett rózsacsoda, amely először a 14. században fordul elő, s amely olyannyira elterjedt, hogy főképpen Itáliában, e történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává.[v] A másik új elem egy bizonytalan eredetű, 14. századi misztikus értekezés, a Mária-revelációk könyve volt, amely számos középkori kéziratban maradt fenn a latin és az olasz mellett katalán, spanyol, közép-angol és francia nyelveken. E traktátustban Szűz Mária, Szent János és Jézus Krisztus jelenik meg Szent Erzsébetnek és tár fel számára titkos igazságokat (reveláció)[vi]

Jelen legendaváltozat – amely tudtommal csak olasz nyelven létezik – három 14. századi kéziratban maradt az utókorra. Domenico Maria Manni 1735-ben két firenzei kézirat alapján készített egy átiratot belőle, amely több kiadást is megért. Utoljára Giuseppe De Luca atya publikálta újra nagyszabású, a tizennegyedik századi vallásos irodalmat bemutató antológiájában.[vii] Filológiai problémát okoz azonban, hogy a 18. századi Manni-féle kiadás alapját képező két kéziratról a kiadó csupán annyit közöl, hogy két "jó szöveg a 14. század közepéről", s hogy egyiket a Accademia della Cruscában, másikat a Libreria Panciatichiben találta. Mivel Manni szövegkiadása semmiféle modern értelemben vett, filológiai hivatkozást nem tartalmaz, igen nehéz volt e szóban forgó két kézirat azonosítása. A szöveget újraközlő De Luca, valamint Florio Banfi is a két kézirat azonosítása nélkül használja Manni szövegkiadását.

Firenzei kutatásaim során sikerült azonban az alapszöveget szinte bizonyosan, míg a kiadáshoz használt másik kéziratot, az ún. kontrollszöveget nagy valószínűséggel megtalálnom. Az alapszöveg a Firenzei Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze) MS. Panciatich. 38 jelzetű kézirata (itt a katalógus is jelzi, hogy ez alapján készült a kiadás).[viii] A kontrollszöveg nagy valószínűséggel ugyanezen könyvtár MS II. IV. 147 jelzetű kódexe. Azért nem állíthatjuk ezt bizonyosan, mert igaz ugyan, hogy a kézirat bejegyzése szerint valóban az Accademia della Cruscá-ból származik, és 14. századi, valamint az is, hogy a közölt legenda-szöveg nagyrészt megegyezik a Manni-féle kiadás szövegével, azonban komoly szövegbeli eltérések is kimutathatóak. Ezen kívül e kézirat tartalmaz, közvetlenül az életrajz után még egy Árpád-házi Szent Erzsébet hagiográfiájához tartozó szöveget, nevezetesen a szent néhány post mortem (halála után a sírjánál, illetve az ő közbejárására történt) gyógyító csodájának olasz nyelvű változatát. Manni szövegkiadása ezen eltéréseket nem jelzi, azonban figyelembe véve a publikáció fentebb említett jellegzetességeit, valószínűsíthetjük, hogy mégis e szöveg Domenico Maria Manni másik kézirata. Ezen kívül megemlítendő, hogy egy harmadik – szintén 14. századi – kiadatlan kéziratban ugyanez a legendavariáns olvasható. E kézirat nem más, mint a vatikáni könyvtár Cod. Barb. Lat. 4032 jelzetű kódexe.[ix]

Az alábbiakban a legenda két részletének magyar fordítását adom közre. A redakció középső és legterjedelmesebb részét a Mária-revelációk olasz verziója teszi ki. Ennek fordítását azért hagyom el, mivel a szöveg tartalmát tekintve nem sokban különbözik a Livarius Oliger által kiadott latin változattól: inkább tekinthető fordításnak, mint eredeti elemnek.

A Mária-revelációkat megelőző rész három fejezetre osztható. Az első (I.) rövid fejezet egyrészt Erzsébet életének és szentségének igen tömör, mintegy zanzásított összefoglalását adja, amelyben konkrét nevek és adatok nélkül olvashatunk a szent életének néhány jellegzetességéről: házasságáról, vallásosságáról, a szegények iránti szeretetéről. A legenda szerzője ezeket az információk bármelyik ismert Erzsébet legendából (Libellus, Legenda Aurea stb.) meríthette.

Mindössze két, szempontunkból lényeges momentumot szeretnék kiemelni. Erzsébet királyi származása, a szinte toposz-szerű figliuola del re d'Ungheria formulával rögtön az első mondatban említésre kerül, s e részletben ez az egyetlen konkrét adatot (földrajzi nevet) tartalmazó információ. Másrészt a szöveg fontosnak találja kiemelni, hogy Erzsébet Szűz Máriát és Szent János evangélistát tisztelte különösen. Noha ez az információ megtalálható más legendában is, itt különös hangsúlyt kap e kiemelés, hiszen a Mária-revelációkban is e két személy a főszereplő Krisztus mellett.[x]

Az első fejezet végén található a híres rózsa-csoda elbeszélése, amely, mint említettük, főleg olasz földön kapcsolódott személyéhez, ám hiányzik az egykorú leírásokból. E változatban a csoda egyértelműen gyerekkorában és Magyarországon játszódik.

A második fejezet (II.) a ruha-csoda egy variánsát tartalmazza, amely szintén hiányzik az egykorú leírásokból, bár több 13. századi is szöveg tartalmazza (Dietrich von Apolda, toszkán ferences, anonim ferences).[xi] A harmadik fejezet (III.) Erzsébet gyógyító csodáinak igen sajátos összefoglalása: mintegy statisztika-szerűen, minden leírást mellőzve, összeszámolja, és egy mondatba sűríti őket. 

Az egész első rész igen illusztratív példája Erzsébet megváltozott itáliai tiszteletének. Az eredeti életrajz konkrét elemei elhalványulnak, az adatok eltűnnek belőle, s ugyanakkor az ismeretlen szerző számos olyan csodás, misztikus elemet szerkeszt a narrációba, amelyek hiányoznak ugyan a korabeli leírásokból, de jól megfelelnek a 14. század olasz vallásos ideáljának (rózsa-csoda, ruha-csoda, Mária-tisztelet). E sorba illeszkedik a jelen fordításból kihagyott Mária-revelációk (IV-XII. fej.) is. 

A Mária-revelációk-t követő részlet (XIII.) merőben más jellegű. Több nevet és adatot (noha olykor torzult formában) említve írja le Szent Erzsébet halálát megelőző és az azt követő eseményeket. Az itt leírt epizódok szerepelnek Erzsébet legkorábbi életrajzaiban, így "A négy szolgáló vallomásá"-ban is. E részletek (Erzsébet éneke, a madárdal, holttestének illata, az ereklye-gyűjtés) igen népszerűek voltak és több legendába is bekerültek.

A szöveg legutolsó két bekezdése külön egységet képez. Az utolsó előtti bekezdés mintegy szerzői/szerkesztői utószóként utal arra, hogy mi minden maradt ki a szövegből, s ezt a választott műfajjal "részecske (particella) Erzsébet életéből" magyarázza, visszautalva a mű elejére. Evvel kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy ez a meghatározás a Manni-féle szövegkiadásban csak itt, a mű legvégén fordul elő, míg az eredeti kéziratokban címként is ez szerepelt: Alcuna particella tratta della Istoria di Santa Elisabetta figliuola del Re d'Ungheria.

A két fordításra kerülő részlet tehát mintegy a Mária-revelációk elő- és utószavának is tekinthető lenne, ám mind műfajilag, mind tartalmilag helyesebb egy, a Mária-revelációk-t is magába foglaló legenda-variánsról beszélni. Az Erzsébetnek tulajdonított Mária-revelációk olasz nyelven alapvetően két változatban ismertek. Az elsőben a revelációk szövege – hasonlóan a latin és az összes többi népnyelvi verzióhoz – önmagában áll. A második változatban – amely tudtommal csak olasz nyelven fordul elő – valamifajta Erzsébet-legendába szerkesztve találjuk a Mária-revelációk szövegét. Fontos tudni, hogy lényeges kronológiai eltérés nem mutatkozik a két verzió között, mindkettő legkorábban a 14. században jelenik meg. A második változaton belül is megkülönböztethetünk két csoportot. Az első – amelyet Florio Banfi adott ki, két firenzei kézirat alapján – egy hosszabb, és a többi korabeli legendához inkább hasonló legenda-változat. A jelen fordítás alapját képező szöveg a második jóval rövidebb, és sajátosabb Erzsébet-legenda verzió.[xii]

A jelen Erzsébet-legenda két szempontból fontos számunkra. Egyrészt jól mintázza a szent itáliai 13-14. századi kultuszának sajátosságait, másrészt fontos információkat nyújt a Mária-revelációk itáliai elterjedésének, kontextusának vizsgálatához is.

Magyarországi Szent Erzsébet élete

(fordítás)

Vita di Santa Elisabetta. In Domenico Maria Manni, ed. Vite di alcuni Santi. Firenze, 1735. újranyomása:  "Rivelazioni sulla vita della Madonna e Leggenda di Santa Elisabetta." In: Don  Giuseppe de Luca, ed. Scrittori di religione del Trecento: Volgarizzamenti. Milano-Napoli: Riccardo Ricciardi, 1954, Torino: Einaudi, 1977.  4. vol. pp. 705-726.

I.

Boldogságos Erzsébet Magyarország királyának leánya, kicsi gyermekként, már négy, vagy öt éves korában elkezdte Istent szolgálni, és Szűz Máriát és Szent János evangélista urat tisztelni. S azután is, hogy feleségül ment egy herceghez, egyre tökéletesedett. A szegények oltalmazója volt, gyakran vigasztalta őket, látogatta a betegeket és a leprásokat, s felöltöztette őket, olyannyira, hogy nemegyszer nem maradt más ruhája, amelyet magára ölthetett volna, csupán egy alantas, szegényekhez illő szoknyácska. Egészen haláláig, miután megözvegyült és apácává lett, mindvégig igen vágyott arra, hogy a szegényeket, betegeket és leprásokat szolgálja és támogassa. Személyesen is szolgálta, átöltöztette és mosdatta őket: néha előfordult, hogy egy éjszaka hatszor vitt el az árnyékszékre egy beteget. Egész életében igen nagy tisztaságban és szeretetben szolgálta Istent; és mivel férjnél volt, arra vágyott, hogy Isten szeretetéért koldulni mehessen. Kicsiny leány korában a szakács többször elpanaszolta édesapjának, hogy titokban kivette a húst az edényből, és a szegényeknek vitte. Egyszer mikor a szakács meglátta, hogy éppen kiveszi a húst az edényből és ölébe rejti, édesapjához sietett és elmondta neki. Mire amaz találkozván vele megkérdezte – Leányom, mi van az öledben? Mutasd meg. – Mire ő kitárta kötényét, amely gyönyörű rózsákkal és virágokkal volt tele, mivel Isten csodásan átváltoztatta az általa vitt húst.

II.

Egy ruháról és egy koronáról, amelyeket Isten küldött neki.

Egy alkalommal, mikor egy báró érkezett Németföldről férje házába és nagyon akarta látni őt, a férje érte küldött, hogy jöjjön és tegye tiszteletét a báró előtt. Erzsébet, mivel nem volt ruhája imába merült és kérte Jézus Krisztust, hogy segítse őt ki egy ruhával, hiszen a sajátjait, mind az ő szeretetéért ajándékozta el. Inkább a férje tisztelete miatt kérte ezt, mintsem saját maga kedvéért. Alighogy bevégezte az imát, megjelent előtte egy angyal, akit Krisztus küldött egy csodálatosan megmunkált, igen előkelő ruhával és egy nagyon értékes kövekkel díszített koronával, s köszöntötte őt így szólván: - Jegyese az égi királynak, Jézus Krisztusnak, akit te valóban teljes szívedből szeretsz; ő köszönt téged és küldi neked e ruhát és koronát, öltözz fel és tedd fel e koronát, ahogyan király leányához illik, és hogy mindig tisztelet és dicsőség illessen. – Szent Erzsébet pedig magára öltötte a ruhát és feltette a mondott koronát, és így feldíszítve, angyali ábrázattal ment a lakomára, és angyalokhoz hasonlóan ragyogónak tűnt, minthogy Isten kegyesen megdicsőítette őt. Édes szavakkal és szellemi vidámsággal halmozta el a bárót és az egész vendégsereget.

III.

Csodák, amelyeket Isten őérte művelt

Feltámasztott hét halottat, meggyógyított huszonegy vakot, valamint százegy sántát, bénát, leprást, paralitikust és más súlyos beteget.

IV-XII

A sok szép revelációról és vízióról, amelyeket Istentől és Szűz Máriától kapott.

(...)

XIII

Szentséges haláláról

Szent Erzsébet egyik szolgálóleánya, akit Erzsébetnek neveztek, elmondta, hogy vele volt, amikor halálos betegen feküdt, és egyszer egy édes hangot hallott. Mivel Szent Erzsébet a fal felé volt fordulva úgy tűnt neki, hogy az ő torkából jönne e hang. Így voltak egy darabig, majd így szólította: – Merre vagy, barátném? – S a szolgálóleány így felelt: – Ím, itt vagyok, úrnőm. – S majd azt mondta: – Ó, mily szépen énekeltél, úrnőm! – Szent Erzsébet azt mondta neki: – Hát hallottad? – Mire ő igennel felelt, s ekkor a Szent így szólt: – Egy madárka volt köztem és a fal között, aki oly édesen énekelt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne énekeljek én is. – Mindez kevéssel halála előtt történt.

Miután pedig a dicsőséges szent visszaadta lelkét teremtőjének, úgy történt, hogy szentséges testét nem temették el, hanem négy napig hagyták, hogy tisztelhessék. Testéből pedig igen édes és kellemes illat áradt, amely mindenkit megvigasztalt, aki a környéken járt. Szürke tunikába öltöztették, arcát pedig lepellel burkolták. Buzgalmukban sokan darabokat vágtak le lepléből és hajából, valamint körméből és füléből, hogy ereklyeként megőrizzék. Sok szegény járult oda, nagyon zokogtak és módfelett bánkódtak, hogy – úgymond – drága édesanyjukat veszítették el.

Mikor pedig az officiumot mondták érte, a jelen lévő neterusi (wetteri) apátnő igen édes és vidám éneket hallott, mintha madarak daloltak volna. Nagyon elcsodálkozott, hogy honnan szólhat, s ezért kiment a templomból, s meglátta a madarakat, amint a mezőn egy sorban állva énekeltek, mindenki a maga szólamát, mintha csak officiumot mondanának a hallottért.

Ezen kívül is számos áhítatos és szép dolgot elmondhattunk volna buzgalmáról, arról, hogy mily alázatos volt beszéde, és mily megvilágosodott és magasba törő volt értelme, elmondhattuk volna még számos más szép látomását, beszélhettünk volna arról a szép nagy kórházról, amelyet Marpure (Marburg) várában alapított, s ahova bíborszövet és bársony ágytakarókat rendelt. Ám elhagyjuk mindezt, hogy ne legyen e legenda túlságosan hosszú, mivel – mint fentebb mondtam – jelen írás nem más, mint egy nagyon lerövidített, egyfajta részecske csupán.

VIII. Gergely pápa szentté avatta e mondott Szent Erzsébetet Perugiában, 1234-ben.